7. fejezet

Drága Idelátogatók!

Szeretném megköszönni Miss Sunshine lelkes kommentelkedését, és FantasyGirl folyamatos véleményét a részekhez. Köszönöm lányok, igazán sokat segítetek, hogy hogyan is építkezzek és csupán a véleményetek is rettentően sokat ad nekem. <3
Nem is szeretnék már mondani, csak hogy jó olvasást a részhez,

Adelaide Owens

7. FEJEZET

- Tudod… ez kedves volt tőled – szólalok meg, mikor már a metrónál járunk. Egy porcikám sem tudta vagy sejtette, hogy Chad ezt fogja tenni. Meglepett a srác, de próbálom ezt nem kimutatni, hisz még most is gyűlölöm. Legalábbis akárhányszor csak eszembe jut a srác, mindig ezt mondom: gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlülöm. Ezzel igazából csak azt szeretném elérni, hogy tényleg gyűlöljem.

- Én általában mindig az vagyok - teszi hozzá gyorsan, el is mosolyodik. Elnevetem magam ennek hallatára, mert ismét eszembe jutottak a múltban történtek. És akárhányszor csak ez volt, mindig kirázott a hideg. És azért nevetek, hogy a kínosságot elkerüljem.

Hazafelé tartottunk az iskolából Lucy-vel, a volt barátnőmmel, mikor szembetalálkoztunk a nagymenő réteggel, és szinte meglepett, hogy nem kerülnek el nagyban, vagy gáncsolnak ki engem. Chad-et szúrtam ki valahol középen, és észrevettem, hogy engem néz.

- Sziasztok, lányok! – köszönt nekünk az említett, és tétován, de visszaköszöntem. Az, hogy ezt tették a fiúk, meglepett. Ugyanis ez túl kedves volt hozzájuk képest.

- Ébredj fel, B.! – tapsolt előttem Lucy, mire én megráztam a fejemet. Hát, ha ezzel sikerült volna kiszáműzni a fejemből ezeket a gondolatokat. Ránéztem a lányra, mire ő megcsóválta a fejét. – Mondd, hogy nem gondolsz máshogyan rá! – nézett rám kioktatóan, miközben megrezzentek a hosszú, majdnem fekete tincsei.

Megráztam a fejemet, és fel is vontam a szemöldökömet. Valójában tudtam, hogy nem vette be. Tudtam, hogy kiismert, és hogy hazudtam neki. Ám nem tehettem mégsem, hogy elmondom neki az igazat. De mikor ránéztem, láttam rajta, hogy nem mondaná el senkinek.

- Na, jó… úgy érzem, hogy… kezd normális lenni velem – böktem ki végül, mire egy elégedett sóhajtás volt a válasz. Lucy-vel nagyon jó volt a kapcsolatunk, mindent megbeszéltünk, amit csak lehetett. Nem volt a másik előtt titkunk, leolvastunk mindent a másikról.

Az arcán láttam, hogy számított erre, és csak azért kérte, hogy mondjam meg az igazságot, hogy meggyőződjön. A távolba meredt, és ahogyan a szemét a közlekedési lámpára szegezte, rájöttem, hogy tudja, milyen baklövést követek el.

A mozgólépcső alján járunk, mire sikerül feleszmélnem, hogy a múltat boncolgatom. Felemelem a lábaimat, majd lerakom a nem mozgó talajra, és követem Chad-et a Tooting Broadway metrómegálló kijárata felé. Kicsit lelassít, aminek hirtelen örülök is, mert túl gyorsak a léptei.

A metró bérletellenőrzőjén át kellett minden alkalmon esnem, hogy kimenjek a metróból, így ez most se lehet másképp. Chad a mellettem lévőt választja, én pedig az előttem lévőt célzom meg. Ráillesztem a bérletemet az érzékelőhöz, majd elindulok… vagyis indulnék. A kiskapu csaknem akar kinyílni. Másodszor próbálkozom, de nem jön össze.

- Chad… téged miért engedett ki? – kérdezem meg tőle felhívva a figyelmét arra, hogy bent ragadtam. Megfordul, és odajön a kapumhoz. Előveszi a már zsebébe dugott bérletét, és átadja nekem. Ám most sem járok szerencsésen.

Körbenézek, hátha akad itt valaki munkás, de nem látok semmi biztonsági őrt.

- Gyere! Segítek… - mondja felém nyújtva a kezét a kapu felett, mire én tétovázva bár, de a kezébe helyeztem az enyéimet. Erősen megmarkolja, és a közös erőfeszítéssel át tudok lendülni a kiskapun. A jobb lábam beakad a határ egy részéhez, és majdnem elesek, de az előttem álló Chad megtart.

A lábaim biztos talajon vannak, úgy érzem, hogy biztonságban vagyok magam is, ahogyan a fiú tart engem. Légzésem felgyorsul, és érzem ahogyan a levegőt szaggatottan veszem. Felnézek rá, és a szeme elégedett csillogása helyett valami egészen mást látok. Valami ismeretlent.

- Köszi… - motyogom, majd elengedem őt, és elindulok a kijárat felé. Chad követ.

Az előző munkahelyemmel ellentétben van ebédszünetünk. És a vállalat egy adott menüjét kapjuk meg a mai napon is. Több felől hallom, hogy a dolgozók mindig mást kapnak, de ők is mindig ugyanolyan vendégségben részesednek, mint maga az idelátogató. Az étel tényleg nagyon finomra sikeredik, és utána egy pillanatra nehezen hittem el, hogy ez az új állásom - bár elég ideiglenes.

A tányéromat odaviszem a mosogató felelőséhez, mire ő ezt megköszönve egyből a tisztításba kezd.

Az erkélyre megyek, mely a dolgozóhelységek mögött van. Az eget egy felhő sem takarja, így az óceáni levegő vígan táncolhat ma Londonban. Behunyom a szemem, és most jövök rá, hogy a délelőtt igen jól telt. Szinte észre sem vettem az idő múlását, és hiába van a hátam mögött több év pincérkedés, izgulok, hogy alkalmas leszek-e ide. Más a megszokott, éppen ezért vannak ellentétek a volt és az mostani munkahelyem között. Abban biztos lehetek, hogy itt sokkal több a vendég, mint a Bellasban, hiszen autópálya melletti, hotellel van egybekötve, ráadásul nagyon jó hírneve van. Azt rebesgetik, nagyon sokszor jönnek ide hírességek.

- Nem, Colin... nem lettem öngyilkosjelölt, mikor kirúgtak - válaszolom a telefonba a fiú kérdésére, miszerint nem süllyedtem-e mély depresszióba. Nem fogom fel tragédiának, bár az tény hogy rosszul esett. Csak ahogyan felhozta ezt a témát, eszembe jut az, hogy jó társaságom volt aznap egy alkohol. Erről pedig eszembe jut Chad, aki azt állítja, hogy megcsókoltam. Nem érzem a csók égető érzését a számon. Nem hiszek neki. - Amúgy is… van egy hét próbaidőm egy állásra. - mondom a pozitívumát a témának. Mikor mozgást hallok meg mellettem, úgy érzem ideje letenni.

- Mert te vagy a legszerencsésebb ember a világon - szólal meg a telefon túloldalán, mire én elmosolyodom ennek hallatára. - De csak, mert itt vagyok melletted.

- Haha.... - ez volt az első reakcióm, miközben magam elé képzelem a rövid, kicsit kusza sötétbarna haját, és gesztenyebarna szemeit. - Leteszlek, mert folytatnom kell a munkát. Szia! - köszönök el tőle, majd még hozzáteszem, hogy ne tűnjön bunkónak a hirtelen elköszönésem - Szeretlek, de tényleg mennem kell.

Mondom, és leteszem a telefont, anélkül, hogy hallanám a választ. Akkor nézem meg, hogy ki is az a bizonyos illető, aki csatlakozott a társaságomhoz. Ránézek az órára, majd még megállapítom, van pár percem, ha társalogni akarok.

- Barátod volt? - kérdezi meg a 30-as éveiben járó lány. Ránézésre afrikai vagy indiai származású lehetett. Sötét bőre, és sötét szemei is vannak. Innen nem is tudom eldönteni, hogy fekete vagy csak majdnem fekete a szeme színe.

- Nem... - nevetem el magam, majd megköszörülöm a torkom, hogy mielőbb helyesbítsek a válaszon - Az öcsém.

Colinnal lehető legfurcsább a kapcsolatunk. Szinte sohasem tudtunk komolyan beszélni egymáshoz, mindig mindent kijátszottunk. Őszinték voltunk egymáshoz, de ez ellen nem tudtunk semmit tenni, mert leolvastuk a másikról az érzelmeket.

- Dániában jár egyetemre - teszem hozzá, majd közelebb lépek a lányhoz, és kinyújtom a kezemet - Bridget vagyok – azt hiszem így kell elkezdeni egy új életet. A lány pedig nagyon barátságosnak tűnik, úgyhogy reménykedem benne, hogy nem utasít vissza.

- Nia - mosolyodik el, én pedig kénytelen-kelletlen, de megszakítom a beszélgetésünket, mivel a munkaszünetem lejárt. De Nia azt mondja, lesz még időnk beszélgetni.

Mosolyogva megyek vissza dolgozni.

Alig vártam már, hogy az öcsém feltűnjön a folyosón. Emlékeztem, hogy az utolsó előtti óra előtt mindig elmentünk egymás mellett, így most idegesen vártam, hogy feltűnjön. Vállamon majdnem lecsúszott a táska, és dühödten raktam vissza a vállamra. Colin végre megjelent a folyosó végén, és felé vettem az irányt. Nem sokkal később észre is vett, és látta, hogy közeledem felé. Felvonta a szemöldökét, de a barátaival tovább beszélt. Mindenféle kedves szó nélkül felkaron ragadtam, és kihurcoltam a tömegből. A szekrények mellé léptünk.

- Áú! – szólalt meg öcsém megfogva karját, majd ezt kérdezi – Ezt most miért kaptam?

Az arcán tényleg értetlenkedés jele látszódott. Tudtam, mikor színészkedik, és mikor nem. Ezúttal viszont mégis meglepődtem, hogy nem értette. Azt hittem, hogy az okos kis elsős fejével össze tudja rakni a képet.

- Kérlek, csak vele ne barátkozz! – fogtam könyörgőre a hangomat, mire ismét öcsém értetlen arcával kerülök szembe. Alighogy leveszi rólam a szemét, eszébe jut, miről is van szó. Közelebb jön hozzám, és látom, ahogyan most minden értelmet nyer a fejében. Hisz tudja, hogy Chad és köztem volt valami, még régebben. Csak nem tudta, hogy az a Chad, ez a Chad.

- Figyelj! Csak haverok leszünk, oké? De most mennem kell… - fogta sietősre Colin, mire én vissza szerettem volna valamit szólni, de addigra már elveszett a tömegben az újdonsült barátaival. A háttérben megláttam, amint beszélgetésünk tárgya megjelent. Sietősen távoztam a másik oldalt.